Andy Duncan:
ZORA ÉS A ZOMBI

– Mi az igazság? – A houngan, a voodoo pap kiáltása túlszárnyalta a dobok dübörgését. A papnő, a mambó, válaszul széttárta fehér köntösét, ami alatt meztelen volt. A dobosok egyre gyorsabb ritmust diktáltak, miközben a papnő extázisban áttáncolt az oszlopok között. Laza ruházata nem tudta követni hevesen rázkódó, riszáló és rángatózó mozdulatait. Az öve, a kendője, a fátyla és a ruhája önálló életre kelve követte a táncát. Levetette magát a földre, és ott vonaglott tovább. A sorban térdelő férfiak közül az első előrehajolt, hogy megcsókolja a mambó combja között átcsusszanó fénysugarat.

Zora ceruzájának kitörött a hegye. Ah, a csudába! Izzadt ujjaival, miközben minden oldalról lökdöste a tömeg, megpróbálta előkotorni a bicskáját. Fortyogott benne a csalódottság. Éppen ma reggel tudta meg, hogy Katherine Dunham, a hivatásos Broadway-táncos és önjelölt antropológus, aki Rosenwald-ösztöndíjjal utazott Haitire – ahová igazság szerint Zorának kellett volna mennie –, nemcsak részt vett egy ilyen eseményen egy évvel ezelőtt, de végigcsinálta a háromnapos beavatási szertartást, és Mama Katherine lett belőle, Damballa, a kígyóisten menyasszonya – a liba!

 

Három éjszakával később egy másik voodoo pap hajtott térdet egy másik oltár előtt, amelyen egy csirkékkel telepakolt fatál hevert. A háttérben álló emberek sikoltozni kezdtek. Egy férfi, borzasztó arckifejezéssel, átverekedte magát a tömegen, szétlökdöste az embereket, és rémes zűrzavart okozott. A szeme vérben forgott. A nyelve a fogai között lógott ki a szájából véresen.

– Kiválasztották! – üvöltözték körülötte az emberek – A loa a szolgájává tette!

A voodoo pap lassan hátrafordult. A férfi rárontott. Mindketten a földre zuhantak.

A csirkéket lesodorták a sárba. Az emberek jajveszékeltek és zokogtak. Zora felnyögött. Olvasott már ilyesmiről Herskovitznál és Johnssonnál is. Mégis olyan valószínűtlen volt az egész. A pokoli lármában, magába mélyedve, új bekezdést kezdett a jegyzetfüzetében. „Vmi rámjött álmomban, Janie – írta –, halára akart rémíteni.”

 

A következő éjjel újabb esemény, egy újabb ceruza. A halott egyszer csak felült, a feje előrebillent, a szája kinyílt, a szeme kidülledt. A férfiak és a nők visítottak. A halott szépen visszafeküdt, és úgy maradt. A voodoo papnő visszatette rá a szemfedelet. Talán holnap, gondolta Zora, elmegy Pont Beudetbe vagy Ville Bonheurbe. Talán rátalál valami újdonságra.

– Hurston kisasszony? – suttogta oda neki egy nő, miközben súlyos nyaklánca hozzáütődött Zora vállához. – Hurston kisasszony, elmondták önnek, mit találtak egy hónappal ezelőtt? Fényes nappal az Ennery úton, hogy mi sétált ott?

 

Legros doktor, a gonaives-i kórház vezető főorvosa egy jóképű mulatt fickó volt, ötvenes évei elején, pomádézott hajjal és keskeny bajusszal az orra alatt. Háromrészes öltönye olyan jól vasalt és tökéletes volt, mint egy papírbabáé, és amikor kezet fogott Zorával, a lány marka száraz maradt. Töltött Zorának egy pohár fehér haiti rumot, clairint, szerecsendió és bors nélkül, ami oly kívánatossá tette volna ezt az italt Papa Guede, a gúnyolódó fekete ruhás haiti szellem, ahogy ők nevezték: loa, számára. Mégis lélegzetelállítón erős volt az ital, és miközben szinte orvosságként kortyolgatták, csöndesen, de nagyon komolyan társalogtak olyan komoly dolgokról, hogy vajon Rooseveltnek vajon igaza lesz-e, és a tengerészgyalogosok sosem térnek haza, vagy hogy vajon az utahi szenátor, King, aki Haiti nagy barátjának mutatja magát, akar-e feljebb törni a ranglétrán, és hogy vajon támogatja-e Amerika Vincent elnököt, ha a hálás haiti nép ki akarná terjeszteni második turnusát az Alkotmányban kijelölt időponton túlra. De Zora – aki idősebb volt, mint amilyennek látszott, és főleg jóval érettebb a koránál – jól látta a férfi szemében, hogy számít azokra a kérdésekre, amiket a lány még nem tett fel. Az orvos úgy tekintett Zorára, mintha a lány Washington teljhatalmú megbízottja lenne, és csak érintőlegesen engedte a társalgást áttérni az izgalmasabb témára, különös betegére.

– Fontos lenne, hogy az emberek és a szponzorok megértsék, Hurston kisasszony, hogy azok a hiedelmek, amelyekről beszélünk, nem a civilizált lakosság hiedelmei, sem itt Haitin, sem másutt. Ezek a fekete kontinensről érkezett babonák, amelyek körülvesznek bennünket, és kizárólag a tömegre – az olyan, hogy is mondják, hátrányos helyzetűekre korlátozódnak, mint amilyenek az önök délijei. Ezek a hiedelmek Haiti múltjához kapcsolódnak, és nem tartoznak a jelenéhez.

Zora elképzelte, hogy mit szólnának a jó doktor mentegetőzéséhez a hátrányos helyzetűnek mondottak, például Eatonville-ben, Floridában, és nem kímélte a válaszadással.

– Nézze, Legros doktor, én azért jöttem ide, hogy az ország egészéről kapjak egy átfogó képet, nem csak a Broadway-változatról, a dobolásról és a rikoltozásról. Ezenfelül akármerre jártam, mindegyik minisztériumban, bárki tornácán vagy nappalijában, még az Egészségügyi Szolgálat főigazgatóságán is, vagyis az egész művelt Haitin se beszélnek másról, csak az ön betegéről, arról a szerencsétlen nőről, Felicia Felix-Mentorról. Miért rejtegeti előlem napjaink fő szenzációját?

A férfi felnevetett, elővillantotta tökéletes, fehér és teljességgel művi fogsorát. Zora, bár teljesen megfelelőnek találta a fogsorát, összezárt ajakkal kihívóan mosolygott vissza rá. Ezt gyakran vették tőle kacérkodásnak. Zora eltűnődött azon, hogy a ragyogó szemű Legros doktor vajon mit gondol a rosszra csábító, emberevő Erzulie-ról, a legkevésbé civilizált lódról.

– Huh! Vajon mi baja lehet Erzulie-nek Zorával, vagyis velem? – kérdezte, miközben lassan keresztbe tette a lábát.

– Nos, megértem, hogy érdeklődik a nyomorult teremtés iránt – mondta az orvos, és elővett egy új cigarettát, de nem nézett se arra, se Zorára. – Gondoltam is, hogy írok róla egy esettanulmányt, már ha tudok erre időt szakítani. Talán saját Guggenheimemhez kellene fordulnom ez ügyben… Clement! – tapsolt egyet. – Clement! Hozzon még clairint a vendégünknek, és ha megtenné, mangót is a kertünkből!

Az orvos végigvezette Zorát a viktoriánus kórház mézeskalácsházat idéző központi folyosóján, a nyikorgó tolószékekben üldögélő betegek között, a fehérbe öltözött, riadt, fekete bőrű nők francia nyelvű karattyolásának hangzavarában, és elmondta a lánynak mindazt, amit Zora már tudott. Amikor a nyitott ajtókon kiáramló beszédhangok túl hangosak voltak, megemelte a hangját.

– 1907-ben egy fiatal anya meghalt Enneryben valami banális betegségben. Mivel keresztény volt, keresztény temetést kapott. A férje és a fia gyászolták egy ideig, aztán visszatértek a hétköznapi életükhöz, már ahogy ez lenni szokott. Azonnal ürítsék ki ezt a lavórt! Hallja, hölgyem?! Ez egy kórház, és nem egy tyúkketrec! Elnézést, Hurston kisasszony! És akkor jött az, ami egy hónappal ezelőtt történt. A haiti rendőrség bejelentést kapott egy őrült nőről, aki zavarja az utazókat Ennery közelében. Bevette magát egy tanyára, és nem akart kijönni onnan. Elég kegyetlenül próbálták kipiszkálni. Odahívták a tanya tulajdonosát, aki csak egy pillantást vetett a szerencsétlen teremtésre, és felkiáltott: „Istenre, hiszen ez a húgom, aki harminc éve meghalt, és eltemettük!” Kérem, Hurston kisasszony, nézzen a lába elé!

Kinyitotta az egyik ajtót, és kitessékelte rajta Zorát egy fából készült tornácra. Kiléptek a forró, zsúfolt és vérszagú kórházból a forró, zsúfolt külvilágba, ahol hibiszkuszok illata keveredett a libák, a szén és a dohány szagával.

– A nőt minden családtagja azonosította, a volt férje és a fia… mindenki. Így, miután kiderült, hogy kicsoda, egy újabb rejtéllyel kellett szembenéznünk.

A veranda előtti kert árnyékos hátsó részében, egy kis ligetben egy alak álldogált a falnak támaszkodva, fehér kórházi köpenyben. A nyakát behúzta, a hátát begörbítette, mint ^egy gyerek, aki valamit nézeget a porban.

– Ő az – mondta az orvos.

Amint közelítettek hozzá, egy gyümölcs leesett az egyik fáról, és olyan pukkanással tört szét a kövezett úton, mintha lőttek volna. Az alak csupán pár lépésnyire állt, mégse mozdult, mintha nem hallotta volna.

– Jobb, ha nem lepjük meg – súgta bele az orvos clairin-illatú lehelettel Zora fülébe, miközben a kezét hátulról a lány nyakára tette. – Kiszámíthatatlanok a reakciói.

Nem úgy, mint a tieid, gondolta Zora, és elhúzódott az orvostól, aki dúdolni kezdett egy dalt, ami úgy hangzott, mint a:

 

Mama nem eszik se borsót, se rizst, kókuszolajat se kíván.

Jó, ha van brandy, a kezébe venni, nem kell neki más.

 

De mégsem ez volt. A hangjára a nő – merthogy nő volt, Zora is felcímkézte magában nőnek, ahogy a többi haiti – nekicsapta magát a falnak, mintha csak megpróbálna áthatolni a köveken, aztán visszafelé pördült egy fél fordulattal, amitől mindkét karja úgy kaszált bele a levegőbe, mintha inga lenne. A szeme tejüvegnek látszott. A lapos arc akár csinos is lehetett volna, ha az izmai bármiféle, akár állati kifejezést kölcsönöznek neki.

Zora, első színészi megmérettetésében, évekkel ezelőtt, hónapokat töltött azzal, hogy sikálta a szoknyája fardagályát, és újra meg újra felvarrta a vállbojtokat az átkozott Mikádóval való turnén – hogy Gilbertet és Sullivent megehette volna a fene és az utolsó felvonáshoz tökéletesített egy groteszk fintort, hamuszürkére festett arccal. Ennek a nőnek az arca mintha túl régen viselt volna egy hasonló fintort.

Zora mindezt egy pillanat alatt megfigyelte, mintha egy tovaszáguldó vonatot akart volna megnézni. A nő ugyanis villámsebesen elfordult, letört egy kisebb faágat, és elkezdte vele jobbról-balról csapkodni a követ, mintha egy bozótvágó késsel akarna utat vágni magának. Eltalált három gyümölcsöt, és azok egymás után robbantak szét: bang, bang, bang! A magok felhőben repültek szét, miközben a nő az ággal vadul püfölte a port.

– Mit csinál?

– Söpröget – válaszolta az orvos. – Fél, hogy lustának találják, mivel a lusta szolgákat megbüntetik. Bizonyos helyeken.

Az orvos előrenyúlt, és megpróbálta elvenni a gyorsan mozgó nőtől az ágat.

– Nnnnn… – morogta az, és odébb ugrott, továbbra is serényen verve a port.

– Ne csináld ezt, Felicia! – szólt rá az orvos. – A látogatód beszélni akar veled!

– Hagyja csak! – mondta Zora, mert elszégyellte magát attól, milyen kellemetlen érzést váltott ki benne, amikor ezt a valamit itt Feliciának nevezték. – Ne zavarjuk szegényt!

Ám az orvos, mintha meg se hallotta volna a tiltakozását, különös fénnyel a szemében megfogta a nő csontos karját, és megakadályozta gépies mozgását. A beteg megdermedt, a térde megrogyott, a feje előrebukott. Az orvos, egyik kezével fogva tartotta, a másikkal egyesével lefejtette az ujjait a faágról, amit aztán elhajított, kis híján eltalálva vele Zorát.

A nő folyamatosan mormogott „nnnnn, nnnnn, nnnnn”, majdnem szabályos ütemben, mint egy metronóm. Ebben a hangban nem volt se félelem, se tiltakozás, semmiféle kommunikációs óhaj, csak kibocsátotta, ahogy a kukta a gőzt.

– Felicia? – kérdezte Zora.

– Nnnnn, nnnnn, nnnnn…

– Zora vagyok. Floridából jöttem, az Egyesült Államokból.

– Nnnnn, nnnnn, nnnnn…

– Csak egy másfajta hangot hallottam eddig tőle – magyarázta az orvos, és folyamatosan a magasba tartotta a nő egyik karját, mintha Joe Louis volna. – Akkor adja ki, amikor megfürdetjük, vagy víz éri. Olyasféle, mint egy agyontaposott egér visítása. Mindjárt megmutatom. Hol van a locsoló?

– Ne, kérem – kiáltott fel Zora –, erre semmi szükség. Engedje el szegényt!

Az orvos engedelmeskedett. Felicia arrébb sompolygott, megragadta a kórházi hálóinget, amit viselt, és addig rángatta, míg eltakarta vele az arcát, de így kilátszott a csupasz feneke. Zorának eszébe jutott, amikor az édesanyját virrasztották, jöttek a nagynénik és unokatestvérek, minden egyes érkező üdvözlésekor eleredt a könnyük, és a kötényükbe temetett arccal rohantak ki a konyhába, ahol úgy hüppögtek és vinnyogtak, mint egy alom magára hagyott kölyökkutya. Még szerencse, hogy volt kötényük, gondolta Zora, miközben a tekintete megakadt Felicia lábán. A nő combján feszültek az izmok.

– Mennyi hiábavaló erőfeszítés – morogta az orvos –, semmit sem szelídült. Elképzelheti, Hurston kisasszony, hogy amikor rátaláltak az úton, teljesen csupasz volt.

Átrepült közöttük egy bögöly.

Az orvos megköszörülte a torkát, hátratette a kezét, és olyan hangnemben folytatta, mintha a kolumbiai orvosi kamara előtt beszélne:

– Vajon mi lehet az a kábítószer, amely így megfoszt valakit az öntudatától, a saját akaratától. Nyilvánvalóan a legnagyobb titok övezi mind a kémiai összetételét, mind a beadás módját.

Visszafordult a kórház épülete felé, rá se nézett Zorára. A hangját se emelte meg, úgy magyarázott növényekről és porokról, kenőcsőkről és fűszerekről, mint aki biztosra veszi, hogy követik. Ám Zora nem igyekezett utána. Ehelyett lehajolt, és fölvette az eldobott ágat, amivel Felicia oly vadul „söprögetett”. Sokkal nehezebb volt, mint várta, hiszen Felicia oly könnyedén mozgatta. Zora megpróbált letörni róla egy vékony ágacskát, és érezte, milyen ellenálló az ág rugalmas anyaga. Az orvosnak szerencséje van, hogy a nőben nem maradt olyan érzés, mint a harag. Vajon mi maradt benne? Milyen érzelem? Félelem biztosan, de mi más?

Zora belehajította az ágat a porba, amely pontosan egy M-nek látszó jelre esett rá.

– Hurston kisasszony – szólt rá az orvos –, remélem, eleget látott.

Zora letérdelt, és kitárt karral előrehajolt, mintha magához akarná ölelni a betűket, amiket Felicia Felix-Mentor kapart a porba az ággal. Igen, ez egyértelműen egy M betű volt, az a függőleges vonás egy I, és a következő… MI HAUT MI BAS.

Félig fönt, félig lent?

Dr. Boas a Barnardon azt szokta mondani, hogy valaki csak akkor értheti meg az idegen népeket, ha elkezd az ő nyelvükön gondolkozni. És most, amikor Zora ott térdelt a porban a kórház kertjében, és azokra a szavakra nézett, amiket Felicia Felix-Mentor írt a földre, egy mondás hagyta el az ajkát, amelyet gyakran hallott itt Haitin, de sehol másutt a világon, a kreol nép mondását, hogy „Legyen hát”, amely egyenértékű az „Ámen”-nel, és amely egyenértékű azzal, hogy „Ez jutott…”, vagy bármi mással, amivel kifejezhető többé vagy kevésbé rezignáltan a belenyugvás abba, amit a világ minden csodájával együtt nyújtani tud.

– Hát, igen, igen… – suttogta Zora.

– Hurston kisasszony? – Az orvos poros ujjai ott mozogtak a látóterében, miközben a cipőjével rátiport az üzenetre, amely kezdett semmivé válni a lába alatt, mintha csak porszívó lett volna beleépítve. – Csak nincs rosszul? Az emésztése? Ezek a vidéki fűszerek könnyen megzavarják a bélműködést. Szóljak Clementnek, hogy hozzon önnek egy pohár szódavizet? Vagy – a hangjába némi izgalom vegyült –, csak nem valami női problémája van?

– Nem, semmi bajom, köszönöm – mondta Zora, és figyelmen kívül hagyva a feléje nyújtott segítő kezet, felállt. – Megengedné, hogy holnap visszatérjek a fényképezőgépemmel?

Megpróbált pusztán gyakorlatiasnak tűnni, de ez nem sikerült. Soha senki, még a legnagyobb amerikai bestsellerek, a Dumballa hív, a La Gonave fehér királya vagy A varázssziget sem közölt még soha fotót egy igazi zombiról!

Míg Zora lélegzet-visszafojtva várt a válaszra, az orvos először ránézett, aztán a háttal álló betegre, mintha összeesküvést feltételezne közöttük, aztán a fogain át hangos sziszegéssel beszívta a levegőt.

– Ez lehetetlen, hölgyem – mondta végül. – Holnap el kell mennem Port-de-Paix-be. Hajnalban indulok, és nem jövök vissza, csak…

– Nagyon fontos lenne, hogy visszajöhessek holnap – kiáltott fel Zora izgatottan –, mivel holnapután el kell mennem… izé, Pentonville-be. – És, hogy elvonja valódi szándékairól a figyelmet, kedveskedve folytatta: – Ó, Legros doktor – mondta, miközben kis gödröt fúrt az orvos jól szabott vállába a mutatóujjával –, csak nem veszi el tőlem ezt a kis szórakozást, amíg újra nem élvezhetem a társaságát?

Mivel tizenharmadmagával pomponlánykodott az eatonville-iek kapuja mellett, ahol lelkes hadonászással és ugrándozással lassította a Yunkees játékosait a Winter Park-i, a Sunken Gardens-i vagy a Weeki Wachee-i pályákon, pontosan tudta, hogyan használja a szexualitást, akárcsak a többi képességét akár önmagában, akár egyebekkel kombinálva arra, hogy kiváltson olyan hatásokat, mint a megigézés, a villámcsapás vagy a lassú hevítés. Volt néhány eszköze a mindennapos használatra, bár semmiképpen nem az olyan unalmas átlagfazonok részére, mint Legros.

– Ó, dehogy venném el! – váltott az orvos, mivel a teste azonnal reagált a lányra. – Belfong kollégám majd biztosítja, hogy mindene meglegyen, amire csak szüksége van. Aztán pedig, Hurston kisasszony, összejöhetünk egy úti élménybeszámolóra, n est-ce pas?

Miközben fölmentek a tornácra, Zora visszanézett. Felicia Felix-Mentor a kert közepén állt, szorosan összefonta a két karját, mintha fázna, és bőrkeményedéses talpán hintáztatta magát. A leginkább Zorára nézett, már ha nézett egyáltalán valahová. Mögötte egy poros flamingó szárnyalt át a kerten.

 

Zora könnyedén kiigazodott a francia nyelvű táblákon itt Haitin, de az angol feliratok más lapra tartoztak. Miközben átnyomult a tömegen, és belepaszírozta magát a tap-tapnak nevezett busz egyik ülésébe, amelyik naponta kétszer zötyögött oda-vissza Gonaives és Port-au-Prince között, szemben találta magát egy, a mocskos, repedezett szélvédőre ragasztott, angol nyelvű felirattal, amely ilyetén szólt hozzá: „Utasoknak nem megengedett, hogy előre álljanak, akár amíg a jármű nyugvópontban van, akár halad a mozgása közben.”

Amikor a busz csikorgó kerekekkel és vinnyogó lengéscsillapítókkal mozgásba lendült, a sofőr beleszólt a mikrofonjába:

– Kedves utasaim, imádkozzunk a Jóistenhez és az irgalmas szentekhez az égben, hogy szerencsésen elérhessünk végcélunkhoz, ámen!

Ámen, mondta rá magában Zora is, bár nem volt szokása az ilyesmi, és máris jegyzetelni kezdett a noteszébe. Egy gyönyörű nő az ablak melletti ülésen arrébb húzódott, hogy Zora könyökének több helye legyen, és a lány egy automatikus mosollyal hálálta meg ezt a kedvességet. Felírta a lap tetejére: Felicia Felix-Mentor… a ceruza egy rándulástól pont helyett vonalat húzott felfelé, és Zora rövid gondolkodás után kiegészítette ezt egy kérdőjellé, majd eltűnődve kopogtatni kezdte a fogait az írószerszámával.

Ki Felicia, és hogyan élt? Hol van a családja? Legros doktor ezekre a kérdésekre nem adott választ. Lehet, hogy a család kiközösítette a nemkívánatos rokont, vagy még rosszabb történt. Lehet, hogy a nyomorult nő brutalitás áldozata, és azért van ilyen állapotban. Nagyon is létezik a családon belüli erőszak, Zora tudta ezt jól.

Zora egyszer csak azon kapta magát, hogy egy széttárt karú figurát vázol fel a lapra, aki azonban nem Felicia akart lenni. Sokkal inkább Karloíf mester egyik szörnye. Évekkel ezelőtt, amikor a sikertelen Broadway-produkcióból készített filmet, A fehér zombit bemutatták New Yorkban, Zorának az a képtelen ötlete támadt, hogy megnézi egy Time Square-i moziban ezt az ostoba horrort. A cukornád tetejű ház a plakáton („Nem élő… és nem halott… Ki ez a lány?!” felirattal) azonban Haitit sugallta, ahová Zora már akkor nagyon szeretett volna eljutni. Lugosi Béla ördögi kosztümjében pont annyira látszott haiti bennszülöttnek, mint partnernője, Fannie Hurst. A zombik dülledt szemekkel és merev lábakkal támolyogtak a filmben, és Zora mindegyiket fehérnek látta, tehát nem értett egyet azzal, ahogyan Lugosi a hősnőt nevezte, és amely mellesleg a film címe is volt: A fehér zombi. Egyébként is ostoba ötletnek tartotta, hogy zombikat dolgoztassanak egy cukorüzemben, pláne a hősnőt is zombiasítani ez okból, hiszen haiti (vagy floridai) emberek ezrei álltak rendelkezésre erre a munkára körülbelül annyi fizetségért, amennyi egy zombinak járhat, és ők, ráadásul, jól dolgoztak volna. Az mégis tetszett neki, ahogy a zombik a filmben agyatlanul potyogtak le a mélybe Lugosi kastélyának gyalogjárójáról, pontosan úgy, mint az őrült haiti király, Henri Christophe fanatikus katonái a La Ferriére citadella magaslatairól.

Feltételezhető, hogy Felicia egy zombi… már haiti értelemben. Nem egy természetfölötti jelenség miatt feléledt test, hanem emberrablás és mérgezés áldozata, aki elmenekült a fogvatartójától, a gonosz paptól, akit itt bocornak neveznek, vagy akit valami miatt elengedtek harminc év kínzás után.

A gonosz pap, a bocor elrabolja az áldozat lelkét úgy, hogy hátrafelé üli meg a lovat, és farral előre hajtja az éjszaka kellős közepén. Odatérdel az ajtó elé, rányomja a száját az ajtó alatti résre, belevájja a fogát a deszkába, és ssssss, beszívja, belélegzi az odabent alvó asszony lelkét… Aztán a következő éjjelen, ahogyan a mesék mondják, a bocor elragadja az áldozatát – ez esetben Feliciát, akinek ez lesz élete első zombiként eltöltött éjszakája és ő többé nem keresi és nem is ismeri fel az otthonát és a szeretteit.

Feliciát azonban a családi tanyáról hozták el, akármilyen sokára is. Talán valami félresiklott a varázslat közben. Talán valaki megtörte az igézetet – a kutyaharapást szőrével gyógymódot alkalmazva az évekig tartó elbűvölésre. No de ha így van, hol van a bocor, aki elvarázsolta Feliciát? Miért tartotta ilyen sokáig fogva, és miért nem tovább? Talán meghalt, és ezért menekülhetett el a rabja? Vajon elbűvölt-e másokat is, csinált-e másokból is zombit? Hogyan lehet Felicia egyszerre áldozat és menekült?

– Nos, mit szól a zombihoz, Hurston kisasszony?

Zorát váratlanul érte a kérdés. A mellette ülő szépség kérdőn nézett rá.

– Parancsol? – Zora becsapta a jegyzetfüzetét. – Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna…?

A dús ajkú idegen vidáman felnevetett, és opál fülbevalói fényfoltokat tükröztek az arcára. Az egyik vörösbarna hajtincse kiszabadult a kendő szorításából, és a homlokába hullott. Az öltözéke, testhezálló, magas nyakú ruhája, akárcsak a kendője, pazar színkavalkádban csillogott. Vastag, nehéz aranylánca szinte elveszett benne. A bőrszíne világos tejeskávé volt. Az egész polgárháború előtti New Orleans e nő lába előtt hevert volna, természetesen csak a csukott redőnyök magányában.

– Látom, hogy nem ismert meg, Hurston kisasszony. – A név első szótagját megnyújtva ejtette ki. – Archahaie-ben találkoztunk a Dieu Donnez St. Leger oltárnál, a halottvisszahívó szertartáson… – Kifordította a szemét, leejtette az állát, aztán hátrahanyatlott, összecsapta a tenyerét, és a karkötői összecsördültek, miközben a holtat játszotta. A játékot abbahagyva Zorára nézett: – Szólítson csak Freidának!

Én vagyok az, aki felhívta a figyelmét a Felix-Mentor zombira, Hurston kisasszony.

A társalgásuk akkor éjjel a tömegben igencsak rövid és zavart keltő volt, de Zora úgy emlékezett vissza, hogy egy idősebb, kevésbé feltűnő külsejű asszony szólította meg. Bár Zora nem nézte meg jól a nőt, aki hozzá szólt.

A papok és az anyák odahaza persze ellentmondanának ennek, de Zora szerint a hívők többsége jobban nézett ki a templomon kívül, mint a szertartások alatt.

Zora mindenesetre elnézést kért a nőtől, hogy nem ismerte fel, és megköszönte neki (Freidának?) a tippet, majd elmondta, hogy igen, elment a kórházba. Azt azonban nem mesélte el, hogy Felicia hagyott egy üzenetet a porban, már ha üzenetnek lehet ezt venni.

– Ma bezárjuk ezt a szegény teremtést, de ki tudja? – mondta Zora a nőnek. – Egyszer talán megbecsült helyre kerül, mint az istenek egyik hírnöke.

– Nem, nem, nem, nem, nem! – kiáltotta a nő éneklő hangon. – És megint csak nem! Nem az istenek vették el ettől a nőtől az erejét! – Közelebb hajolt Zorához, és bizalmasan súgta: – Egyes férfiak, és csak a férfiak csinálnak ilyet! Láthatta. Tudhatja!

– Tehát van tapasztalata a férfiakkal – kérdezte Zora viccelődve.

– Nem sokkal – jelentette ki Freida, aztán elmosolyodott. – Hát, igen, igen. Ez éjszakára való társalgás. Beszéljünk inkább nappali dolgokról!

A két nő tehát jó fél órán át vidáman elbeszélgetett, vagyis inkább Freida kérdezgetett, és Zora válaszolgatott – a haiti jegyzeteiről, a New York-i dolgokról, a floridai fenyők illatáról, ilyesmikről. Zora kellemesen változatosnak találta, hogy most őt kérdezgetik, miután eddig főleg ő kérdezgetett másokat. A tap-tap tovazötyögött az úton, és ráverte a port és a kipufogógázt mindenre és mindenkire, aki mellett elhaladt, a haiti őrség lovas menetoszlopára, a széles csípőjű mosónőkre és a félholt szamarakra, akik kölest cipeltek az oldalukra erősített kosarakban. Az árnyékok a délutánban egyre hosszabbra nyúltak.

– Megérkeztem – mondta Freida, bár a busz nem lassított, és megállót se lehetett látni sehol. Csak a pálmafák övezték az utat. Egy testesebb egyén bizonyára nem fért volna el ott, ahol Freida, aki meglepő módon megfordult, és nem a busz eleje, hanem a hátsó része felé nézett. Zora összehúzta magát az ülésben, hogy helyet adjon Freidának, de a nő így is hozzápréselődött, és Zora érezte a vékony ruhaanyagon át a testéből áradó hőt. Freida rávillantott egy mosolyt, beszívta a felső ajkát, majd egy cuppanással visszaengedte a helyére.

– Várom a következő találkozásunkat, Hurston kisasszony!

– Hol találhatom meg? – kérdezte Zora, készen a társalgás folytatására.

Freida az ülések közti folyosóban összezsúfolódott tömegben küzdötte előre magát kapaszkodás nélkül. Egy pillanatra visszanézett a válla fölött Zorára.

– Megtalál – mondta neki.

Zora kinyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de elfelejtette, hogy mit is akart. Látta ugyanis Freida válla fölött a vezető előtti szélvédőn át, hogy egy szenet szállító teherautó vág be eléjük. Zora felkészült az ütközésre. A buszsofőr felsikoltott, az utasok ordítottak rémületükben, miközben a busz padlófékkel, füstölgő kerekekkel csúszott előre, és pokoli csikorgással belevágódott a fekete koromfelhőbe, amely teljesen eltakarta a napot, belepte Zora nyelvét, és eltüntette a szénszállítót a szemük elől. Egy hosszú, rémülettel teli percig a busz keresztbe fordult az úton, aztán nekicsapódott a teherautónak, és a szélvédője fülszaggató csörömpöléssel kitört. A beálló csöndet sírás zaja törte meg, Zora hallotta még a motor köhögését, majd azt, hogy az elülső ajtó a szokásos csattanással kinyílik. Zora felegyenesedett, hogy lássa, mi történt. A busz és a szénszállító teherautó közvetlenül egymás mellett álltak az út közepén, csak éppen orral ellenkező irányban.

Freida leszállt, és mosolyogva áthaladt a két jármű közti résen, mint egy folyosón. Az egyik ujját, mint egy gyerek, végighúzta a teherautó oldalán. Elment Zora ablaka alatt, de nem nézett fel a lányra.

 

– A lány úgy húzta be mindazt, amit maga körül látott, mint egy óriási halászhálót. Lehúzta a világ derekáról, és a saját vállára terítette. Mennyi élet volt ebben a hálóban! Szólt a lelkének, hogy nézzen és lásson.

Száraz szájjal, a hőségtől fájó fejjel Zora küszködött azzal, hogy elolvassa saját macskakaparását. Az utolsó oldalra lapozott, aztán becsukta a kéziratot, és a hallgatóságára nézett. Felicia az egyik fa tövében ült, mindkét kezében egy-egy sült jamgyökérrel. Hol az egyikbe, hol a másikba harapott bele.

– Ez lesz a vége – mondta Zora ugyanazon a halk, lágy hangon, amivel az írását felolvasta. – Még nem vagyok biztos a közepében – folytatta a magyarázatot, miközben letette a jegyzetfüzetet, és felvette a fényképezőgépét –, de tudom, hogy ez jó befejezés lesz, és ez már valami.

A jamgyökerek fogytak, és Felicia szeme ugyanolyan kifejezéstelen maradt, mint volt. Sebaj. Zora mindig szerette hangosan felolvasni az írásait, és Felicia éppen úgy megtette hallgatóságnak, mint bárki más. Ennek a kéziratnak éppen hogy ő volt az első és egyetlen hallgatósága.

Míg Zora teljesen bizonytalan volt abban, hogy bármit is megértetett Feliciával, kellemetlen bizonyossággal tudta, hogy a kórház keskeny viktoriánus ablakkeretei között odafent haldoklók és őrültek figyelik minden mozdulatát. A tornácon egy idős, tolószékes férfi motyogott magában egy újságot olvasó ápolónő felügyelete alatt.

A kísérletezés lázában Zora megsózta a jamgyökereket, de semmi hatást nem ért el ezzel. A zombi úgy nyakalta a sót, ahogy egy könyvszerkesztő a whiskyt.

– De nem azért jöttem a hazádba, hogy könyvet írjak – mondta Zora rágcsáló társnőjének –, hivatalosan legalábbis. Azért fizetnek, hogy a néphagyományokat tanulmányozzam. Ez a történet ráadásul nem is Haitin játszódik, bizony! Így aztán jobb, ha meg sem említem az alapítványnak, amelyik ideküldött. Ez hát a mi titkunk, Felicia.

A kórházi személyzet nem volt hajlandó porcelántálat adni Zorának, ehelyett egy ütött-kopott falapon kínálta Feliciának a jamgyökereket. A falap Felicia mellett hevert a földön, karnyújtásnyi közelségben. Ahogy fogytak a felolvasott fejezetek, úgy fogyott a jamgyökér. Zora minden egyes alkalommal kicsivel arrébb húzta a falapot: közelebb magához, és távolabb Feliciától. Ezt Felicia eddig mintha észre se vette volna. De a legutolsó húzással, amikor Felicia éppen az ujjait nyalogatta az elfogyasztott jamgyökerek után, a tál kikerült abból a körből, ahol a nő elérhette. Felicia nyúlt az újabb jamgyökérért, de lefagyott, amikor azt tapasztalta, hogy nem érheti el. Mozdulatlanná dermedve, kinyújtott karral ült.

– Nnnnn, nnnnn, nnnnn – mondta.

Zora mozdulatlanul ült, a fényképezőgépét készenlétben tartva.

Felicia arrébb csúszott a fenekén a tál felé, és kivette a két utolsó jamgyökeret – nem ment vissza az árnyékba, hogy megegye őket, és Zora éppen ezt akarta. Zora több fényképet csinált Feliciáról a napfényben, de később rá kellett döbbennie, hogy a nő kiugró szemöldöke alatti árnyékban nem látszik a szerencsétlen kifejezéstelen szeme.

– Zombi! – hangzott fel váratlanul egy földöntúli hang. A tornácon üldögélő öreg férfi teste görcsbe rándult, kimeresztette a kezét és a lábát. Az ápolónő azonnal reagált, és a kórházba vezető ajtó felé lendítette a tolószéket. – Én tettem őket zombivá! Zombik!

 

– Megmutatom, mire vagyok képes! – mondta zombicsináló Henri Christophe király. Megpödörte színpadra való bajuszát, és gúnyos oldalpillantást vetett a csinos, fiatal(os) antropológusnőre, aki kígyóbőr kötelékeivel küszködött. Az őrült király széles arca és magyaros akcentusa Budapestet idézte. Bágyadt intésére fekete-fehér zombicsapatok özönlöttek elő. Egyszerre voltak feketék és fehérek, jöttek a papírmasé szikla köré, majd elindultak föl a balsafa gyalogjárón és tovább egyes sorban. Egyikük se sikoltott, aki aláhullott a mélybe. A király, miután átlapozta a jegyzetfüzetbe írottakat, mániákus röhögéssel felvonyított:

– Sosem tudtam, hogy ezt maga írta! Nem is értem, hiszen ez jó!

A zombik úgy sorakoztak mögötte, mint a kuglibábuk, és miközben árnyékaik a német expresszionistákat idéző foltokat vetettek az arcára, az őrült király nekiállt hangosan felolvasni a Mintha élne című mű első oldalát.

Zora leizzadva ébredt föl ebből az álomból.

Az eső, mint a szertartási dobok, monoton hangon verte a tetőt. A kézirata, mint fehér folt a sötétségben, lassan mozgott az íróasztalán. Nézte, amint elhalad az asztal széle felé, majd olyan surrogó zajjal, mintha a szél szökne be a szobába, lehuppant a földre. A leguán már megint megszerezte magának. Imádta ellopni és hurcolni a kéziratot. Talán az lenne a legjobb, ha Zora elvinné a leguánt New Yorkba, és felajánlaná a Lippincott kiadónál munkatársnak. Beazonosította a leguán lapos, alacsony alakját a sötétben, de nem mozdult, mert nem tudta, hogy tud-e ugrani, és ha igen, miért és mekkorát.

Aztán eljutott hozzá még egy hang az eső dobolásán kívül. Valaki keservesen sírt.

Felkattintotta az éjjeli lámpát, megkereste a papucsát a lábával, és a ruhájáért nyúlt. Az íróasztal lapja üres volt. A kézirat „fejnehéz” lehetett…

Zora megcsóválta a fejét éjszakai kalandjai felett, aztán meghúzta az övét, és ásított egy nagyot. A folyosó felé lépett, de majdnem rátaposott az átkozott leguánra, aki pont előtte surrant ki az ajtón, a fapadlón kopogó körmökkel. Zora lerántotta a bal papucsát, megmarkolta az orránál, mint egy különös fegyvert, aztán besietett a nagyszobába a leguán után. Lucille, a házvezetőnője a kanapén hevert, és egy zsebkendőbe zokogott. Az ablak nyitva volt fölötte, a függönyök billegtek, és a leguán sürgősen távozott ott, ahol bejött, fölmászott a kanapé háttámlájára, és innen az ablakba. Lucille nem is vette észre Zorát addig, amíg a lány be nem csukta az ablakot.

– Ó, kisasszony! Megijesztett! Azt hittem, hogy a Vörös Szekta jött el!

Hát persze, a Vörös Szekta! A titkos, láthatatlan, hegyvidéki kannibálkultusz a távoli éjszakai dobolásukkal, amelyet csak a halálra szántak hallanak. A Vörös Szekta, amelynek vérszomja olyanná tette a klánt, mintha a Bethune-Cookman Egyetem felügyelőbizottsága lenne, Lucille leggyakoribb rémálma volt. Zorának sosem volt házvezetőnője, nem is akart ilyet, de Lucille egyszerűen járt a házhoz, ahogy az ügynök magyarázta. Ez volt a csomag: kilátás a hegyre, a Vörös Szektától való görcsös félelem és a föl s alá rohangáló leguánok…

– Mi a baj, kedves Lucille? Miért sír?

Lucille-nek újabb forró könnyek buggyantak ki a pillái alól.

– A hűtlen férjemről van szó. Etienne-ről. Elhagyott… Erzulie-ért! – Úgy ejtette ki ezt a nevet, ahogy egy megcsalt eatonville-i nő ejtené ki a gyalázatos Miss Delpheeny nevét.

Zora csak egyszer találkozott Etienne-nel, amikor a férfi kivörösödve, fejfedő nélkül jött fel a hátsó ajtóhoz, hogy megmutassa a fogását, és olyan szélesen vigyorgott, mint a döglött kajmán, amit odavonszolt a farkánál fogva. Kuncogó asszonya szórakoztatására egy rózsaszínű szalagot kötött a dög nyakába, és Zora ekkor úgy vélte, hogy Lucille igazán szerencsés asszony.

– Jaj, szegénykém! Bújjon ide Zorához! Fújja ki az orrát, így, így… Máris jobb, ugye? Ne mondjon el többet, ha nem akar! Kicsoda Erzulie?

Zora elég sokszor hallotta már az Erzulie nevet itt Haitin, mindig a nők emlegették bosszankodva, de csodálattal is, és most szeretett volna többet megtudni róla.

– Jaj, hölgyem, ő egy iszonyatos nőszemély! Minden férfit megszerez magának, akit csak akar, és… és nőket is! – Az utolsó szavakat némi tisztelettel ejtette ki. – Egyetlen haiti család sincs tőle biztonságban. Először álmaiban látogatta meg az én Etienne-emet. Próbálgatta és kínozta őt álmában, amíg ordítva nem riadt fel. Aztán már nappal is zavarni kezdte. Bosszúságokkal és balszerencsével, így aztán a férjem folyton dühös volt önmagára és rám is. Végül elküldtem a hounganhoz, tudja, a paphoz, és ő azt mondta neki, hogy „Miért engem kérdezel? Minden gyerek tudja erre a választ. Erzulie kiválasztott magának!” Ekkor átölelte az én Etienne-emet, és így szólt: „Fiam, a te ágyad most minden ágy fölé került, és minden férfi irigyel ezért.” Jaj, asszonyom, a vallás nagyon nehéz dolog egy nőnek!

Bár megpróbálta vigasztalni Lucille-t, Zora érzett némi írói önelégültséget. Egyfelől valóban szeretett volna segíteni az asszonyon, de másfelől minden olyan egyértelműen megvilágosodott számára.

– Ha Erzulie akar valakit, akkor olyan alakot ölt, amilyet a férfi a legjobban kíván, és úgy magához láncolja, hogy a feleség már semmit se kaphasson! Jaj, asszonyom! Az én Etienne-em nem volt velem együtt már… már tizenkét napja!

Lucille levetette magát az ágyra, és egész testét rázta a zokogás, elöntötte a gyász. Befúrta magát a takaró alá, és csak a hüppögése hallatszott. Tizenkét nap… hát igen, gondolta Zora, és végiggondolta, hogy ez a szám mekkora az ő esetében. De nem mondott semmit, csak lágyan gügyögött a nőnek, és simogatta a hátát.

Később, amikor a vörösre sírt szemű házvezetőnőjének sütött egy tojást, Zora úgy döntött, hogy témát vált.

– Lucille, hallottam a minap, amikor a postás jött, hogy azt mondja, ma éjjel jóllaknak a zombik.

– Igen, asszonyom, mondhattam ilyet.

– A múlt héten meg, amikor leszedte azt a nagy pókhálót, miután elvette a helyéről a létrát, azt mondta, hogy „Ajjaj, jó sok munkát adnak nekem a zombik!” Amikor ilyeneket mond, Lucille, akkor mire gondol? Milyen zombikról van szó?

– Ó, asszonyom, ezt csak úgy mondja az ember, ha valami kis bosszúság adódik. Ha a tej megsavanyodik, azt mondjuk, a zombik beleléptek, és így tovább. Anyám is ezt mondta, és az ő anyja is…

Lucille hamarosan boldogan csacsogott a kávézó lányokról, a rituális fürdőkről a Saut d’Eau-ban. Zora jegyzetelt, itta a kávéját, és minden a legnagyobb rendben volt. Hát, igen, igen. Még az éjszaka közepén jártak, amikor Lucille egyszer csak egy mondat közepén elhallgatott. Zora felnézett, és látta, hogy a nő kimeredt szemmel, rémülten hallgatózik.

– Hallja, asszonyom?!

– Semmi mást nem hallok, csak hogy az eső dobol a tetőn, Lucille.

– Az eső már elállt, asszonyom – nyögte Lucille.

Zora letette a ceruzáját, és odament az ablakhoz. Csak az ágakról és levelekről hullott még alá pár csepp víz. Távolról, a hegyekből azonban dobok szavát hozta feléjük a szél – tíz vagy száz dob hangját, ki tudná megmondani? Olyan hangot eredményeztek, mint az égzengés, sosem jött közelebb, de nem is távolodott.

Zora behúzta és bezárta a palettákat, majd mosolyogva fordult Lucille felé.

– Csak a férfiak zajonganak az éjszakában, drágám – mondta neki –, ahogy a Joe Clarke üzlet tornácán szoktak. Azt hiszem, még nem beszéltem önnek azokról a hazugságokról, amiket a férfiak odahaza összehordanak. Törjünk fel még pár tojást a rántottához, és mesélek magának dolgokról.

 

Port-au-Prince, Haiti

128-B postafiók

1936. november 20.

 

Dr. Henry Allan Moe titkár úrnak

John Simon Guggenheim Memóriái Alapítvány

New York, N.Y.

Ötödik sugárút 551.

 

Tisztelt Moe doktor!

 

Sajnálattal közlöm, hogy minden erőfeszítésem ellenére sem találtam rokonát a szerencsétlen Felix-Mentor asszonynak. Egyszerre híres és ismeretlen. Mindenki hallott róla, ismerik, vagy legalábbis azt hiszik, hogy ismerik, mivel hallották a róla szóló kétmondatos hírt, és ki is egészítik azt a saját fantáziájukból, de semmi több. Ő Haiti Greta Garbója. Már azt gondolom, hogy csak egy kitalált szereplő, hiszen én magam sosem láttam, csak a fényképét. De hát mire bizonyíték egy fénykép? Az Empire State Buildingről készített fénykép is bizonyíték, na de mire? Aki látja, legalábbis ezt kérdezi.

Meglepetéssel hallom, ahogy talán ön is, kollégáinktól és barátainktól, akik Haitin úgy vélekednek, hogy szerintük a szegény Zora „őslakos” lett, lemondott a WPA-ról, a Jesse Owensről, a lakókocsiról és a civilizáció minden áldásáról, amit a szülőföldje a számára nyújthat, csakhogy csirkéket ölhessen le, és beavatottja lehessen a titokzatos Vörös Szektának. Isten a megmondhatója, Moe doktor, több mint húsz évet töltöttem el az Egyesült Államok déli területein az olyan különféle egyházak papjainak, segédlelkészeinek, tisztelendő anyáinak figyelő tekintete alatt, mint az Abesszin, a Makedón, az Afrikai, a Metodista, az Episzkopális, a Presbiteriánus, a Pentecostal, a Szabad Akarat, a Baptista, a Isten, Krisztus és Jézus követőinek közösségei, a Jelek Követői, olyan érzéssel, hogy mind belebolondultak a halál gondolatába, de soha egyetlenegyszer sem keveredtem bele e magukat keresztényeknek nevezők legkisebb ügyébe sem. Bizonyos, hogy hat hónap alatt Haitin se kapom el a helyi agybajt…

 

Olyan kifogások, mint kötelesség, utazás és betegség – „talán emésztési zavarban szenved”, kösz, Legros doktor – pár hétig távol tartották Zorát a gonaives-i kórháztól. Amikor végre visszatérhetett, kisétált a tornácon át a kertbe, hogy lássa Feliciát egymagában a fal felé fordulva álldogálni, mint mindig. Felicia aznap az egyetlen füves területet választotta, egy akkorka zöld részt a kertben, mint egy szalmakalap. Zora nagy megelégedést érzett, amikor megpillantotta őt – ezt az önmagába zárt, biztos pontot utazó életében.

Ahhoz, hogy lemenjen a lépcsőn, el kellett haladnia a tolószékes öregember mellett, akire aznap nem felügyelt ápolónő. Bár az arca mára beesett, a szemhéja megereszkedett, és a haja fehér csimbókokban lógott, Zora látta, hogy valaha nagyon is jóképű férfi lehetett. Rámosolygott, amikor elhaladt előtte.

– Én is zombi leszek nemsokára – mondta az öreg elgondolkozó hangon, miközben Zora felé biccentett.

– Parancsol? – fordult felé a lány.

– A halál már évekkel ezelőtt eljött értem – mondta a férfi, és a tekintete tiszta volt –, de én azt mondtam neki, hogy ne engem vigyen el, hanem a feleségemet. Így aztán nekiadtam a feleségemet, mint zombit. Ezzel nyertem öt évet. Jó üzletnek tűnt. Öt évvel később odaadtam az idősebbik fiamat, majd a lányomat, aztán a kisebbik fiamat. De odaadtam más szeretteimet is, akik ma mind zombik. Senki se maradt. Senki, csak én. – Belemarkolt a térdére helyezett takaróba, majd körülhordozta a tekintetét a kerten. – Én is zombi leszek nemsokára – motyogta, és eleredtek a könnyei.

Zora megcsóválta a fejét, miközben lement a lépcsőn. Hátulról megközelíteni Feliciát, ahogy az első alkalommal Legros doktor mutatta, odafigyelést igénylő mutatvány volt. Elég zajt kellett csapni ahhoz, hogy ne váratlanul bukkanjon fel, de nem üthetett akkora zajt, ami már rémítő lehet.

– Helló, Felicia! – köszöntötte a nőt Zora.

A magába roskadva álldogáló alak nem fordult meg, nem is adta jelét, hogy észrevette Zorát, aki, eltelve a hosszú távollét utáni viszontlátás örömével, megismételte a nő nevét, miközben előrenyúlt, és gyengéden megérintette Felicia vállát az ujjával. Felicia nem fordult meg, de az izmai megfeszültek az érintésre. Kiegyenesedett, kihúzta a derekát, a magasba emelte a fejét, és megszólalt:

– Zora, barátnőm!

Felicia megfordult, de már nem Felicia volt, hanem egy magas, nagyon szép asszony rövid, fehér ruhában. Freida, mert ő volt, belenézett Zora döbbent szemébe, és felnevetett.

– Hát nem megmondtam neked, hogy rám találsz? Hát már meg sem ismered régi barátnődet, Freidát?

Zora ismét kapott levegőt.

– Hogyne ismerné… lek fel – válaszolt de ez akkor is egy nagyon buta tréfa! Hol van Felicia? Hová tetted?

– Mégis, mit gondolsz? Felicia nem volt soha az enyém, hogy neked adjam, sem, hogy bárhova tegyem. Senki sem birtokolhat egy másik embert!

– De miért nincs itt a kertben? Beteg talán? És te mit keresel itt? Csak nem vagy te is beteg?

– Ó, mennyi kérdés! – sóhajtott fel Freida. – Ez a módja a könyvírásnak? Ha Felicia nem lenne beteg, butuskám, akkor nem lenne kórházban – kihúzta a vállát. – Mellesleg mit törődsz te ezzel a… gyenge nőszeméllyel? Egy nővel, aki hagyta, hogy a férfiak rossz felé vezessék a lelkét, mint egy éhező macskát az angolnákkal teli hordóhoz. – Freida közelebb lépett Zorához, és a testéből áradt a nyári nap minden ereje. – Olvasd fel a könyvedet egy erős nőnek! Olvasd fel nekem! – súgta. – Mesélj nekem az öszvér temetéséről, az áradó vizekről, a körtefán a döngicsélésről és a fiatal Janie titkos vágyairól!

Zora agyában egyszerre két gondolat született meg olyan szoros összefüggésben, mint a lélegzés és a sóhaj. Az egyik az volt, hogy „Hagyd békén a könyvemet!”, a másik, hogy „Istenem, hiszen féltékeny!”

– Aztán minek – vágta oda Zora felgerjedő haraggal –, hiszen fejből tudod az egészet! Ráadásul – Zora közelebb lépett, olyan közel a nőhöz, hogy szinte összeért az orruk – vannak rajtad kívül más erők is!

Freida felszisszent, és úgy ugrott hátra, minta parázs hullott volna rá.

– Tudatom veled, hogy Felicia is író – mondta Zora fölényesen.

Freida összeszorította az ajkát, megfordult, és elindult a kórház épülete felé, minden izma feszült a ruhája alatt. Zora, anélkül, hogy meggondolta volna, mit tesz, utánasietett.

– Ha tudni akarod – mondta neki Freida –, író barátnőd már a családja gondviselése alatt áll. A fia eljött érte, és hazavitte. Nem gondolod, hogy ez figyelemre méltó? A fiú talán felfigyelt rád, he? – Zorára kacsintott.

– Nagyon jóképű, izmos fiatalember, akinek tetszenek az idősebb nők. A sokkal, sokkal idősebb nők. Megmutathatom, hol élnek. Gyakran jártam náluk. Sokkal többször, mint a fickó gondolja.

– Hogy te mennyire függsz a férfiaktól! – nézett rá Zora.

Amikor Freida felért a tornácra, a tolószékes öreg férfi összerezzent, és nyöszörögni kezdett.

– Csöndesen, fiacskám! – szólt rá Freida, és előhúzott a zsebéből egy ápolónői fityulát. Feltette gesztenyebarna hajára.

– Ne engedje, hogy elvigyen! – kiabálta az öreg. – Zombit csinál belőlem! Megteszi! Zombit!!

– Pszt! – mondta neki Freida, és egyik meztelen lábával előrébb taszította a kerekes széket. A tolószék előregördült negyven-ötven centit, és a helyén Zora elé tűnt egy pár finom fehér cipő. Freida felvette, úgy tolta tovább a kerekes széket.

– Megtaláltad a bocort, Hurston kisasszony, mert ő az. Ugyan mi hasznát venném egy zombi jéghideg mancsának! Ég veled, Hurston kisasszony, Zora! Remélem, találsz más érdekességeket, amiket megírhatsz a hazámról… persze eléggé bekorlátoztad a megtapasztalásaid körét.

Zora a lépcső aljában állt, és nézte, amint Freida végigzötyögteti az öreget a rossz kövezeten.

– Erzulie – mondta Zora.

A nő megállt, de nem fordult vissza.

– Milyen néven szólítottál?

– Az igazi neveden! És ha nem engeded szabadon Lucille Etienne-jét, hogy a saját maguk módján jussanak pokolra, akkor… nos, akkor elfelejtelek, és nem írlak bele a könyvembe!

Freida nevetése csak úgy zengett-bongott. Az öregember belesüppedt a tolószékbe. A nevetés egyszer csak elhallgatott, mintha lekapcsolták volna, és Freida lehiggadva nézett Zordra.

– Nem vesztegetik az idejüket, nem igaz? – mormolta. A mutatóujjával megböködte az öreg férfi fejét. – Szerencsétlen flótások. – Felsóhajtott, és úgy nézett Zordra, mint aki felméri. Aztán megborzongott. – Bolond vagy – mondta aztán de tisztességes. – Behátrált az ajtón, és maga után húzta a kerekes székben az öregember holttestét.

 

A busz, a tap-tap, szokás szerint késett, így Zora nekivágott gyalog. Úgy okoskodott, hogy amíg az út lefelé halad, és a nap a megfelelő irányban van, nem tévedhet el. Miközben átvágott a vidéken, énekelt, meg-megállt virágot szedni, gondolkozott a könyvén, ami a legjobb módja az írásnak, a saját fejében papír és szavak nélkül. Élvezte a figyelmeztető feliratokat minden egyes kanyarban: „La route Tue et Blesse”, vagyis „Az út öl és megsebesít!”

Zora arra gondolt, vajon milyen lehetett mezítelenül sétálni az út szélén, ahogyan Felicia Felix-Mentor tette. Éppen arra az elhatározásra jutott, hogy ezt ki kellene próbálni, amikor rádöbbent, hogy leszállt az éjszaka. (No de hol van a tap-tap és a gépjárműforgalom, és miért olyan keskeny ez az út?) De ahogy levetkőzött, rádöbbent, milyen macerás cipelni a holmiját. A legegyszerűbb módja a ruha és a cipő szállításának, ha valaki viseli ezeket. Miközben így gondolkozott, egy éles kanyar után kis híján belerohant egy csomó vörös csuklyát viselő alakba, akik vele szemben vonultak. Jó pár közülük fáklyákat vitt, mások dobokat, és az egyik egy nagy, furcsa kinézetű kutyát vezetett pórázon.

– Ki az ott? – kérdezte egy férfihang, és Zora nem tudta volna megmondani, hogy melyik csuklyás szólt hozzá.

– Ki akarja tudni? – kérdezte.

A csuklyások összenéztek. Anélkül, hogy megszólaltak volna, páran benyúltak a köpenyük alá. Az egyik kardot rántott. A másiknál egy bozótvágó kés volt. Az, amelyik a kutyát vezette, előhúzott egy pisztolyt. Az egyik kezével megragadt a kutya marját, a másikkal, amiben a pisztolyt tartotta, gyengéden megpaskolta az állat fejét. Zora hallotta, ahogy a kutya a farkát csóválja, és közben csapkodja a leveleket.

– Add meg a jelszót! – mondta az előbbi hang, feltehetően az a csuklyás, aki a kardját egyenesen Zorára szegezte. – Add meg a jelszót, asszony, vagy meghalsz, és tort ülünk fölötted!

– Hogyan adhatná meg a jelszót – mondta egy női hang –, hacsak nem beszél ő is a holtakkal. Együk meg!

És váratlanul, ahogyan bármit tudhatott volna a világon, Zora rádöbbent, hogy tudja a jelszót is. Felicia Felix-Mentor megadta neki. Mi haut, mi bas. Vagyis félig fönt, félig lent. Megmondhatná nekik, mégsem teszi. Egy kicsit hitt a zombik létezésében, hitt Erzulie-ben is, és talán még másban is, de nem hitt a Vörös Szektában, a vérszomjas emberi csoportban. Továbbsétált hát saját akaratából, és a vörös csuklyás alakok mozdulatlanul tűrték, hogy átmenjen közöttük. A kutya vinnyogott.

Zora lesétált a dombról, és semmi mást nem hallott maga mögött, mint a békák egyre hangosabb brekegését. A következő kanyar után meglátta Port-au-Prince távoli fényeit, és sokkal közelebb a buszt, a tap-tapot, egy üzlet előtt vesztegelni. Zora felnevetett, és meglengette a sapkáját, hogy felhívja magára a figyelmet. Közte és a busz között a köves úton apró békák ugráltak, amelyeket csak a mozgásuk különböztetett meg a kövektől, mutatva, hogy élnek. Hát, igen, igen. Szólt a lelkének, hogy nézzen és lásson.

Fedina Lídia fordítása